Az alkotó

Nádor Judit keramikusművész (1934 – 2016) Nádor Judit, Judit Nádor, Nádor Judit keramikusművész, keramikusművész

Nádor Judit 1934-ben született Sopronban. Fiatal éveit  Bonyhádon töltötte, ahol édesanyja mellett fényképezni tanult.

Katonatiszt édesapja miatt nem mehetett gimnáziumba, így munka mellett, esti iskolában érettségizett. Érdeklődött az állatok iránt, biológus szeretett volna lenni, végül mégis a művészi pálya mellett döntött.

1962-ben végzett az Iparművészeti Főiskola kerámia szakán, ahol Csekovszky Árpád keramikusművész és Borsos Miklós szobrászművész voltak a mesterei. Még ugyanebben az évben  Pécsre költözött és volt évfolyamtársával, Fürtös Györggyel együtt a Pécsi Porcelángyárban (egykori Zsolnay gyárban) helyezkedett el kerámia tervezőként.

A gyárban porcelán és eosin dísztárgyakat, emléktárgyakat, plaketteket tervezett, amelyek közül  stilizált hal, madár, kakas figurái a legkeresettebbek.

Az 1960-as évek közepétől érdeklődése a pirogránit plasztikák felé fordult, népszerűek voltak stilizált állatfigurái, amelyek kerti díszként forgalmaztak.

1965-ben rendezték első önálló kiállítását a Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályán.

1968-1978 között részt vett a pécsi Országos kerámia Biennálé rendezvényein.

1969-ben Zsolnay gyári művésztársaival, Fürtös Györggyel, Gazder Antallal  együtt meghívták az akkor induló siklósi Kerámia Szimpozion műhelyébe, amelyet kezdettől fogva technikai háttérrel és anyagokkal támogatott a Zsolnay gyár.

Az 1970-es években érdeklődése  mindinkább az autonóm plasztikai formálásmód felé fordult. Elsősorban samottal és pirogránittal dolgozott és foglalkoztatták a kerámia építészeti lehetőségei.

1979-ben betegsége miatt művészi pályája lezárult.

Köztéri munkái megtalálhatók Pécsett, Kaposváron, Lahtiban (Pécs finnországi testvérvárosa).

Művei szerepelnek a Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében.

 

 

Nádor Judit 2016. november 14-én elhunyt. Temetésén az alábbi búcsúztató (nekrológ) hangzott el.

“Mindannyiunk életében eljön a pillanat, mikor elfogy szinte minden, amit addig ismertünk. Elfogy a napfény, elfogy a szerető érintés, elfogynak az álmok, és legvégül elfogy a levegőnk is. Elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, lezárul a Földi életünk.

Életünk legnagyobb csodája azonban mégis csak ezután kezdődik, mikor lelkünk találkozik Teremtőjével, végre színről- színre megpillantva Őt. Ekkor adunk számot arról, hogy vajon jól sáfárkodtunk-e azon tálentumokkal melyek ránk lettek bízva, mikor még anyánk méhében formálódtunk.

Mindegyikünk más és más tálentumokkal jön a világra, kinek a gyermekek nevelése, kinek az oktatása, kinek a tudomány gazdagítása, az emberi tudás bővítése, kinek mások szolgálata, gondozása, kinek a vezetése jutott. Van, akinek a többiek gyönyörködtetése, az alkotás képessége adatott.

Ez utóbbi tehetséget kapta a nemrég elhunyt Nádor Judit keramikus is.

Érzékeny, zárkózott, magányos ember volt, maga volt a „fenség, Észak – fok, titok, idegenség, lidérces messze fény, lidérces messze fény”.

Az élete nem volt könnyű Földi út, háborúkkal, diktatúrával, kitaszítottsággal, magánnyal és betegségekkel, folytonos küzdelmekkel.

Nem adatott meg neki a nyugodt gyermekkor, nem adatott meg neki a nyugodt felnőttkor, nem adatott meg neki az anyagi, szakmai elismerés, embertársainak, az utána jövőknek rajongása, hálája.

Nem kapott társat, nem szült gyermekeket, nem lett saját családja, édesanyjával és hűségesen szerető, és róla gondoskodó húgával, majd egy gondoskodó Otthon közösségében élte le az életét.

Emberi fejjel hajlamosak lennénk azt gondolni, h mostohán bánt vele Az, aki a világra, a XX. század legnehezebb felébe teremtette meg az ő életét.

Az a nem egészen két évtized, amíg megadatott neki, hogy a pécsi Zsolnay gyár alkotójaként tevékenykedhetett, azonban elég volt arra, hogy nyomott hagyjon a világban, hogy rengeteg embertárs életébe örömet vigyen, gyönyörködtessen.

Elég volt arra, hogy megmutassa, hogy képes teremteni ő is, szobrokat, tárgyakat, szépséget. Dolgozott agyaggal, porcelánnal, samottal, pirogránittal, gipszel. Festett, rajzolt, díszített, formázott. Mázazott eozinnal, mázazott mindenféle mázakkal, épített, égetett, alkotott fáradhatatlanul a maga csendes módján, szinte szótlanul.

Most mikor a képeit, tárgyait nézzük, az eozin finom selyme, a pirogránit robusztus tömege, a tárgyak absztrakciója,  a csöndes képei békéje mögött őt látjuk, az alkotó, tehetségét minden nehézség ellenére magából kidolgozó embert, aki nem pazarolta el amit kapott, sőt megszaporította azt.

Aki ismerte tudja jól, hogy a próbákat kiállta, a pályáját megfutotta, a terheket elhordozta, a kapott tálentumot pedig sokszorosan adja vissza annak, Aki azt rábízta.”